Fjodor Lukjanov
Oroszország Ukrajnába történő katonai beavatkozása egy korszak lezáródását jelzi a nemzetközi politikában, aminek hatásait hosszú évek múlva is érezni fogjuk. Moszkva ezzel “a világon végbemenő kardinális változások központi szereplőjeként” pozícionálta magát.
Az orosz hadsereg ukrajnai akciója egy éra végét jelenti. Ez a korszak a Szovjetunió 1991-es összeomlásával, majd felbomlásával vette kezdetét, amikor a viszonylag stabil kétpólusú világrendet felváltotta a később “liberális világrendként” ismertté váló új struktúra. Ezzel teremtődött meg az út az Egyesült Államok és a szövetségesei előtt, hogy domináns szerepet játsszanak a nemzetközi politikában - egy univerzalista ideológia mentén.
Az, hogy a fennálló rendszer krízis felé tart, már hosszú ideje látszódott. De azok a nagyhatalmak, amelyek ezen az új politikai játszótéren nem találták meg maguknak a kielégítő pozíciót, semmilyen komolyabb ellenállást nem tanúsítottak a kialakult struktúrával szemben. Valójában hosszú időn - legalább másfél évtizeden - keresztül szinte semmilyen ellenállás nem volt tapasztalható. A nem-nyugati országok - köztük Kína és Oroszország - igyekeztek beintegrálódni az új hierarchiába. Pekingnek ez olyannyira sikerült, hogy a helyzetet kihasználva a világ porondján domináns játékossá sikerült válnia. Moszkva ugyanakkor sokkal rosszabbul járt - több idejébe telt alkalmazkodnia az új világrendhez és elfoglalnia abban a saját helyét.
A rendszer azonban rugalmatlannak és gyengének bizonyult - koncepcionálisan hiányzott belőle az erőegyensúly alapelve. De ami még ennél is nagyobb problémát jelentett: nem adott teret a kulturális és politikai diverzitásnak, ami alapvetően szükséges minden világrendszer fenntartható működtetéséhez. Egy minden más értelmezést kizáró egyetemes világrend lett rákényszerítve az emberekre, különféle startégiákkal - például a katonai beavatkozásokkal szembeni nemzetközi viszonyulás megítélésében…
A mostani orosz beavatkozás tükörképe annak, amit az USA és szövetségesei az elmúlt évtizedekben, számos alkalommal végrehajtottak a világ különböző pontjain.
A monda szerint az 1709-es poltavai csatát követően Nagy Péter cár pohárköszöntőt mondott “svéd tanárainak”. A mostani orosz vezetés is elmondhatja, hogy sokat tanult a Nyugattól. Oroszország ukrajnai akciójában könnyű tetten érni - katonai és információs - elemeket, amelyek ugyanúgy megvoltak Amerika és a NATO Jugoszláviában, Irakban és Líbiában lezajlott beavatkozásai során.
A feszültség az idő teltével egyre nőtt, és most Ukrajna lett a döntő csatatér. Ez nem egy olyan ideológiai háború, amelynek a huszadik század második felében a tanúi lehettünk. Jelenleg egy, a világ feletti egyetemes hegemónia elképzelését éri kihívás egy többpólusú világrend-modell részéről. A hidegháborús “befolyási szférák” koncepciója már nem érvényes, hiszen a világ egy sokkal inkább transzparens és összekapcsolt valósággá lett - az izoláció már csak egy bizonyos mértékig valósítható meg. Legalábbis ezt hittük - egészen mostanáig.
Ahogy ez a történelemben már sokszor előfordult, a mostani harcok is egy stratégiailag fontos területért folynak. A régi mondás, miszerint “a történelem ismétli önmagát” nyilvánvalóan igaznak tűnik, ahogy az ember a híradásokat nézi. Két stratégia feszül most egymásnak. Az egyik oldalon találjuk a klasszikus, nyers erőt, amelyet egyszerű, nem kifinomult, de nagyon világos alapelvek - a vérre és a földre való hivatkozás elvei vezérelnek. A másik oldalon pedig láthatjuk a érdekérvényesítés és befolyásolás modern stratégiáját, az ideológiai, a kommunikációs és a gazdasági eszközöket, amelyek hatásosak és rugalmasak, és melyeket az “értékek védelmére” hivatkozva vetnek be.
Ezek a modern eszközök a hidegháború óta folyamatosan bevetésre kerültek, a népszerű “hibrid háború” zászlaja alatt. A stratégia ezidáig szinte semmilyen komoly - nemhogy katonai - ellenállásba nem ütközött.
Ukrajna 2022 a döntő próba, amely meg fogja mutatni, hogy a két stratégia közül melyik az eredményesebb. Ebben az értelemben mindazoknak igazuk van, akik szerint ennek a konfliktusnak a következményei nagyobb jelentőségűek lehetnek, mint azt elsőre gondoltuk.
A magát drasztikus lépésre elszánó orosz vezetés bizonyára tisztában volt a messzemenő következményekkel, talán tudatosan törekszik is ezek megvalósítására. A Nyugattal való együttműködés időszaka lezáródni látszik. Ez nem jelenti azt, hogy az izolációs politika lesz az új norma, de a nemzetközi politikai kapcsolatok egy fontos fejezete záródik le. Az új hidegháború pedig nem egyhamar fog véget érni.
A jelenlegi katonai beavatkozás következményei idővel elhalványodhatnak, és a felek közötti interakció valamilyen formában folytatódni fog. A vörös vonal ugyanakkor kijelölésre került. Még egy pozitív végkimenetel esetén is sok évbe telhet a szankciók enyhítése, a kapcsolatok ismételt és szelektív helyreállítása. A gazdasági prioritások újrastrukturálása egy másfajta megközelítést fog megkövetelni, ami bizonyos területeken stimulálhatja, máshol hátráltathatja a fejlődést. Az orosz társadalom legaktívabb rétege számára világossá fog válni, hogy a dolgok korábbi menete végleg megszakadt.
“Oroszország Erődítmény” most úgy döntött, próbára teszi erejét, és ezzel egyidejűleg a világon végbemenő kardinális változások központi szereplőjeként pozícionálta magát.
(A szerző a Russia in Global Affairs főszerkesztője)
(Fordította: Pátkai Mihály)
